Évtizedek óta nem volt ennyire izgalmas és szórakoztató választási kampány Nagy-Britanniában, mint az elmúlt időszakban. Volt taktikázás, cselszövés, megjelent a legkisebb fiú. Mindegyik szereplőnek voltak jó pillanatai és katasztrofális napjai.
A tévés vitáknak köszönhetően nyíltan háromesélyes mérkőzés lett a brit parlamenti választás. A néhány hete még kevesek által ismert Nick Clegg szinte a semmiből minden idők legnépszerűbb brit politikusa lett a közvélemény-kutatók adatai alapján. „Majdnem olyan népszerű, mint Winston Churchill” írták róla az újságok. A hasonlat roppantul meredek, ugyanakkor a népszerűségi indexek alapján kétségkívül igaz. Még Tony Blair legjobb időszakát is felülmúlják a mostani Nick Clegg népszerűségi mutatók.
A Liberális Demokrata vezető sikere elsősorban annak köszönhető, hogy kellően kívülállónak tudta feltüntetni magát az élő tévés vitákban. A két egymást gyűrő tradicionális párttól eltávolodva, kicsit feléjük emelkedve, egyfolytában a változást hangsúlyozva gyakorlatilag brit Obamaként írtak, beszéltek róla. Azonban mint ahogy a churchilles mondatok, ezek is picit megmosolyogtatják a brit belpolitika ismerőit, hiszen Nick Clegg nem annyira kívülálló, mint ahogy a választók gondolhatják. A Lib. Dem. vezető ugyanúgy a parlament tagja volt az elmúlt években, mint a többiek, csak eddig szinte senkinek sem tűnt fel jelenléte.
„Ezt még nagyon megbánhatják a konzervatívok”. Mármint nem a tévés vitát, hanem azt, hogy végül belementek a nyilvános három szereplős játékba – mondják a londoni elemzők.
Mert ugyan abban mindenki biztos, hogy Nick Clegg tévés produkciója túlértékelt és az emberek többsége úgy érzi, hogy a nagy verseny a két nagy párt között fog eldőlni, viszont az kétségtelen, hogy Clegg felkerült a térképre... A kérdés csak az, hogy kitől vesz el szavazatokat a középen táncoló liberális demokrata vezető, aki hol erre szúrt, hol arra szúrt, hol erre kacsintott, hol arra kacsintott az elmúlt 3-4 hétben.
„Minden Liberális Demokratákra leadott szavazat azt jelenti, hogy konzervatív győzelem esetén is Gordon Brown marad a miniszterelnök”. A Toryk ezzel a mondattal kezdték meg offenzívájukat Nick Clegg ellen, utalva arra, hogy nagyon szoros befutó esetén hiába nyerné meg a választást a brit konzervatív párt, mégsem tudnának többséget szerezni, így munkás/liberális koalíció esetén Cameronnak megint csak az ellenzékiség maradna.
A koalíció lehetőségét egyelőre mindenki cáfolta és mindhárom párt a saját programjára fókuszál. Illetve a két nagy párt közül elsősorban a konzervatívok a Cleggmánia kipukkasztásán is ügyködnek. David Cameron minden megszólalásban a patthelyzet veszélyeire hívja fel a figyelmet - gazdasági katasztrófát vizionálva. Továbbá hirtelen előkerült egy-két kellemetlen (de egyébként harmatgyenge) ügy, amivel Nick Clegget próbálták gyengíteni.
Gordon Brown és Nick Clegg jelenlegi viszonyát az egyik politikai elemző egy öreg professzor és kedvenc doktorandusza közötti kapcsolatához hasonlította. Imponál neki a diák aktivitása, de azért mindig kijavítja, helyreigazítja a lelkes fiatalt. Nick Clegg ugyanakkor úgy gondolja, Gordon Brown nem lehet az igazi változás követe, utalva arra, hogy esetleg a munkásokkal el tud képzelni valamilyen együttműködést, de Brownnal nem.
A kampányba időközben bekapcsolódtak a véleményformáló celebek is. A Sunday Timesban például a Harry Potter írónője J.K.Rowling írta le, miért nem hajlandó David Cameronra szavazni és miért nem támogatja a családi adózást (politikai állásfoglalása kapcsán a kommentezők humorosan megjegyezték, hogy Rowling még mindig fikcióban a legjobb). Gary Barlow nyíltan David Cameron mellé állt és tehetségkutatót ígért minden iskolába egy konzervatív győzelem esetén. A tegnapi The Sun bulvárlap címlapján és belső két oldalán Simon Cowell írta le őszinte véleményét, hogy szerinte miért van szükség változásra, és miért van szüksége Nagy-Britanniának David Cameronra.
